Megfontolatlan döntés

Sziasztok!

Hosszú idő telt el a legfrissebb posztom óta, de iskola volt és pár nagy projekt közepén vagyok, mint említettem ebben a Kudara's Media posztban, ami az akadályoztató tényezőket is bőven taglalja.

Ezt a blogot a következőképpen érinti:

Telefonos jegyzettömb és laptop hiányában visszatértem a régi toll-füzet munkaeszközökhöz,

 de ha jól emlékszem, a használt alkalmazás első bevetésének alkalmával elmagyaráztam,

 miért tett ez jót a fanfiction írásomnak.
Röviden szólva még lassabb leszek.
HURRÁ.

De legalább nyári szünet lesz, és talán lesz időm legépelni őket.

És ha minden a tervem a tervem szerint halad, akkor lesz a nyáron legalább egy meglepetés számotokra. :)

Addig is friss sztori hiányában megfontoltam egy tavaly júliusban írt történetem publikálását,

 és megkérdeztem egy szintén író barátot.

 Mivel ő azt mondta, hogy minden tiltakozásom ellenére a mű szalonképes,

 hát most olvassátok.

 Bár szegénynek nem igazán van címe.

Ezúttal Karin szemszögéből követünk végig egy tragikus eseményt,
ami kis híján tragédiába torkollott, és úgy is lett volna,
ha Suigetsu nem járt volna jókor, jó helyen. 

Talán kicsit depresszív, de hát ezen a blogon ez nem túl meglepő.
És egyenlőre a SasuKarin páros sem.

Jó szórakozást, a történetet az oldaltörés alatt olvashatjátok.
(Írtam már ide bőven eleget, azt hiszem, elég ennyi regény a blog főoldalára. ^^")

Megfontolatlan döntés

                Az egész egy átlagos napon történt. Sasuke azokban a napokban elég levertnek látszott, szinte ki sem mozdult a szobájából. Többször is benéztem hozzá, próbáltam kicsalogatni, de vagy éppen aludt, vagy nem akart kijönni.

   Sokszor láttam az arcát. Halálsápadt volt, az állandó alvás ellenére szemei fakók voltak, szeme alatt pedig fekete karikák ültek. Mivel nem volt étvágya, azt hittem beteg, és ezért nagyon aggódtam érte. De arra, amit tett... soha nem készülhettem volna fel...          

                A konyhában kártyáztam Juugoval és Konannel. Nagyon szép este volt, a nap még alig nyugodott le, így halvány fény szűrődött be az ablakokon. Minden olyan nyugodt volt. Egészen addig, míg meg nem jelent Suigetsu. Rohanvást jött a lépcső felől, teljesen be volt pánikolva.

- Karin, azonnal velem kell jönnöd! - kiáltotta hangosan. Akkor még nem értettem.

- Ácsi, előbb vegyél egy mély levegőt, és mondd meg, mihez kellenék! Olyan vagy, mint aki szellemet látott. - mondtam neki megnyugtató hangon.

- Sasukéról van szó. - mondta lihegve - Megpróbáltam bemenni hozzá, de belülről bezárta ajtót, többször is kopogtam, de nem válaszolt.

                Ennyi volt. Szinte még fel sem fogtam, mit mondott, már a nyomában vágtattam Sasuke szobája felé. Nem gondoltam semmire, csak rohantam, míg oda nem értünk. Bekopogtam. Semmi válasz. Újból.

- Sasuke, Karin vagyok, kérlek, engedj be! - kiáltottam. Éreztem, ahogy a chakrája lassan gyengül, így nem késlekedtem. Be kellett jutnom.

- Suigetsu! Törd be az ajtót a kardoddal! - parancsoltam rá, és kivételesen vita nélkül tette, amit mondtam.

                Az ajtó csattogva omlott le, a szemünk elé pedig vérfagyasztó látvány tárult. Sasuke egyedül ült a sarokban, csurom véres ruhában, szinte már nem is volt magánál. Bal csuklóján egy seb tátongott, mely még mindig vérzett. Felsikítottam, mire fáradtan kinyitotta fénytelen szemeit, és csak ennyit mondott:

- Tűnjetek innen. Hagyjatok magamra. - hangja fáradt, életunt, de mégis dühös volt, mintha csak megzavartuk volna valamiben. Soha nem haragudtam még rá ennyire. Berohantam az ajtón, és elkezdtem begyógyítani a vágást. Dühösen nézett rám, de nem érdekelt. Nem tudott megállítani, hiszen túl gyenge volt ahhoz, hogy mozogni tudjon.

- Nem mondtam, hogy menj innen?! - mordult rám kétségbeesetten. Nem válaszoltam, csak gyógyítottam őt, míg a seb be nem hegedt.

- Kérlek, segíts egy kicsit! - kiáltottam Suigetsu felé, aki egyből oda is jött hozzám. Kicsit odébb küldött, majd óvatosan felemelte Sasukét, és az ágyra ültette, hátát a falnak támasztva. Leültem mellé, és a mellkasára tettem a kezem. Morgott rám, utálta, ha valaki hozzáért. De megkaptam az érzést, amit vártam: a lassú, gyenge szívverések alkotta ritmust. Percekig csak ültem a fiú megviselt teste felett. Suigetsu zavart hangon törte meg a csendet.

- Öhm... izé... megyek, hozok vizet! - hadarta, ahogy hirtelen eszébe jutott, és azzal a lendülettel el is rohant.

                Azért csinálta, hogy kettesben maradjunk. Nem akart részt venni abban, amire készültem. Forrt körülöttem a levegő.

- Miért csináltad? Meg akartál halni? - kérdeztem dühösen. Elfordította tőlem a fejét. Nem válaszolt.

- Ez nem játék. Hogy juthatott ilyesmi eszedbe?! - szóltam újra felé. Ekkor fogtam fel, hogy el is veszíthettem volna. Nem akartam sírni.

- Nem tudom. - suttogta - Nem tudom honnan jött, vagy mi ütött belém. Ártani akartam magamnak... - folytatta bűntudattal a hangjában.

   Ő már sírt. Utálom, mikor ezt csinálja, mert ilyenkor azonnal megértem. Ezernyi elfojtott érzelem, ahogy hurokként szorul a torkán, és minden világossá válik, még ha ő maga nem is érti. A fájdalom és a kétségbeesés nem olyan dolgok, amiket csak úgy el lehetne felejteni. Akkor túl könnyű lenne az élet.

- Ezzel nem oldasz meg semmit! - kiáltottam rá - Így nem lehet mást... Csak... fájdalmat okozni... - mondtam zokogva. "Na, tessék. Ennyit a kioktatásról.", gondoltam, és hangosan sírva átöleltem. Végül is, már mindegy volt.

                Természetesen meglepődött, őt nem lehet csak úgy ölelgetni. Ha más csinálná ezt vele, akkor már cafatokban heverne az illető. A chakrája zavartan kavargott, de a szívverése nem változott semmit, ugyanolyan lassú és gyenge maradt.

- Harapj belém, a fenébe is! - parancsoltam rá hangosan. Egy darabig gondolkodott, de végül mégis meg merte tenni. Finoman megnyalta a nyakam bal oldalát, majd óvatosan harapott a bőrömbe, hogy kiszívja belőlem az elvesztett életerőt. A chakrám lassan áramlott át a testébe, mégsem bírtam megállni, hogy felnyögjek. Annyira furcsa érzés, átadni a chakrát egy másik embernek. Kicsit fáj, de mégis jóleső érzés, ahogy elhagyja a testem, főleg ha ilyen óvatosan issza el valaki.

                Hosszú évek alatt senki nem bánt velem olyan finoman, mint Sasuke. Más ninják mind csak mélyen belém martak, olyannyira, hogy legtöbbször a fájdalomtól üvöltöttem, nem éreztem a vele járó kellemes érzést. Egyszerű chakra donorként kezeltek, oda-vissza dobáltak egymás között, és mikor legyengültem, faképnél hagytak. Csak egy báb voltam nekik, nem törődtek az érzelmeimmel, azzal, hogy mindenkihez kötődöm kissé, aki chakrát szív el belőlem, hogy ilyenkor a részemmé válnak. Maga volt a földi pokol: mohó diktátoroknak ugrálni, miközben lassan elhervadok, mint a vágott virág.

                Aztán Sasuke megölte Orochimarut, és eljött értem. Kiszabadította a rabjaimat, hogy ne legyen miért ott maradnom, ezért tartottam vele. Azaz... legalábbis ő így tudja. Valójában azért, mert nem tudnék a nélkül élni, hogy néhanapján érezhessem a chakráját. Most ugyan kissé zavart és hideg, de tudom, hogy hamarosan újra olyan lesz, mint régen. Időre lesz szüksége ahhoz, hogy rendbe jöjjön, de meg fogja csinálni.

   Halkan szólt hozzám, mikor felgyógyult:

- Megint megmentettél. - mondta halkan.

- Persze, hiszen ezért vagyok itt. - súgtam a fülébe válaszként, majd elmosolyodtam. Kifogytam az erőből, és a mellkasára zuhantam, nem tudtam tenni ellene, de büszke voltam magamra. Megmentettem őt.

/Sasuke POV/

                Fáradtan dőlt rám, szinte azonnal el is aludt. Ismét hazudtam. Meg akartam halni, azt akartam, hogy vége legyen, mielőtt beleőrülök ebbe...

                Vajon meddig bírom még... ?