Könnycseppek

Sziasztok!

Mit is hoztam? Hát, ez tulajdonképpen egy nyári gyors fic, bármilyen nehéz is elhinni (eső, depis hangulat, etc...miközben kint kánikula van ^^"). Igazából egy zenének köszönhető, hogy ezt az egy oldalt írtam nagyjából háromnegyedóra alatt. Ha akarjátok hallgassátok meg:http://www.youtube.com/watch?v=84mpX3C3_4Q

Valamint később rajzot is készítettem hozzá (első saját munkától inspirált alkotás, YAY!), aminek a digitális színezésén még dolgozom, amint kész, látható lesz a deviantART-on. Addig is:

Azt hiszen ez már most sok magyarázkodás, jó olvasást kívánok! :)

Könnycseppek

        Megint esik. Az eső sűrű, a levegő nehéz. Az ég is könnyezik, és úgy érzem, mintha téged siratna, bátyám. Én is sírok, bár nem láthatja senki. A folyamban zúgó eső lemossa könnyeimet, de csak nehezebbé teszi a szívemet

       Megöltelek. Szörnyeteggé váltam, s te mégis rám mosolyogva haltál meg. Engem pedig megöl a bűntudatom: hiszen a szívem mélyén mindig szerettelek. Te voltál a legfontosabb számomra. És naivan azt hittem, hogy szeretteink általad ontott vére elég ahhoz, hogy elmossa az irántad táplált érzelmeimet…

        Bolond vagyok, voltam, és leszek is már mindörökké. Nem tudom elviselni a hiányodat. Eső mossa az arcom, s a testemet, egy dolgot sosem fog tudni letörölni az arcomról: a véredet, bátyám.

        Vihar közeleg. Én kint állok a hegytetőn. A nap fényét sem látom többé. Lehunytam a szemem, nem akarok többé boldogságot látni. Már nyitott szemmel sem látom a remény fényét. Eső folyik az arcomról, majd hirtelen minden elsötétül. Még hallom, ahogy halkan a földre zuhanok…

        Mikor magamhoz térek, már csak csepereg az eső.  Könnyeimmel keveredve csepeg az esővíz az arcomról. Csak állok Kusanagi pengéjét torkomnak szegezve. Bocsáss meg bátyám. Nem bírom tovább elviselni ezt a fájdalmat. Tetteim súlyától már saját szívverésemet sem érzem. Magam sem tudom, mit érzek, de nagyon fáj. Sajnálom, Karin, Itachi.

        Az eső alábbhagy. Legördül arcomon az utolsó könnycsepp. Kész vagyok megválni szánalmas életemtől. Viszlát, Karin. Sajnálom…

        Valaki elkapja a kezemet, kicsavarja a kezemből a kardot, majd sírva átölel. A nevemet sikítja és sír. Üres szemekkel bámulok magam elé, lassan térdre rogyva. Karin az.

- Ne hagyj itt! – sikítja halkan – Ne tedd ezt! Már ezerszer megmondtam, hogy ezzel csak még több fájdalmat okozol. Nem csak nekem, Juugonak és Suigetsunak is. Mi a Taka tagjai, olyanok vagyunk, mint hal és víz, nem tudunk élni egymás nélkül. Te vagy a börtönünk: szabadon itt hagyhatnánk, ha akarnánk, és mégsem tesszük, hiszen testvérünkként szeretünk. Remélem, megérted…

        Csak szótlanul térdelek a földön, Karin felkarol és átölel. A rejtekhely felé indulunk. Karin halkan dúdol egy dalt, és úgy érzem, mintha nekem szólna:

Napfény süt mindenfelől.

Száz gyermekhang száll a dombtetőn.

Mit vársz, bolond?

Miért állsz a képzelt esőn?

        Talán igaza van. A napfény, melyet régen láttam már, ismét felragyogni látszik.

És végül előbújt a felhők közül a nap…