Musztángok

Sziasztok!

Igen, igen, végre legépeltem. 

Persze egy kis segítséggel,ugyanis több mint a felét egy telefonos jegyzettömbben,

ujjal pötyögtem, mert rájöttem, hogy nem töltök annyi időt számítógép előtt, hogy rendesen gépelhessem le. A lényeg viszont, hogy végre megvan.

És most már van egy újabb művem, amit illusztráltam.

Íme:

 

Ugye-ugye, már azért is megérte halasztgatnom, hogy ez kész legyen végre. ;)

(Persze lesz majd színezett verzió is...)

Na de jöjjenek a Musztángok!

Jó olvasást!

A rejtekhely közelében lévő szirten ültem, a semmibe bámulva. A legutóbbi két harcomon és a köztük megtudott információkon gondolkodtam.

A jinchuuriki egyszerűen eltűnt a kezeink közül. Csúnyán elbánt velünk, és végül sikeresen át is vert minket. Nem értem, hogy nem vettem észre. Szégyen... Nem értem, hogy nem gondoltam arra sem, hogy amit a bátyám tett, az egy parancs teljesítése volt. Naiv vagyok...

Egyik gondolatmenetem a másikba hajlott, és mindenért, amit ha megtehetném, törölnék nem csak saját, de a Taka több tagjának életéből is, magamat okoltam. Túl sok volt. Soka az apró és mégis hatalmas hibám, az életem is csak egy tehernek éreztem. Megöltem a bátyám: azt hittem jó okkal, és egy világ omlott össze bennem mikor megtudtam a valóságot. Pár hét alatt már számtalanszor kívántam azt, hogy bárcsak ő győzött volna a végső harcunkban.

Ha a Taka és Madara nem állnának mellettem, vagy nem értenék a fájdalmam, a lelkem már rég szilánkokra tört volna. De így sem lett könnyebb az életem.

A lelkem szinte megszakad a szomorúságtól. Mikor akár percekre is egyedül maradok, legszívesebben sírnék, de egy könnycsepp sem hagyja el a szememet.

Tükörbe nézve nem ismerek önmagamra: karikás, fénytelen szemek, hűvös és fásult tekintet. Már nem is számolom az álmatlan éjszakáimat: vagy csak egész éjjel ehhez hasonlóan szidom magamat, mert nem talál meg az álom, vagy rémálmok gyötörnek, melyek a bátyámról szólnak.

Juugo és Karin azt mondják, hogy az önmarcangolás nem vezet sehová, de én azt mondom, hogy beszélni könnyű túlélni pedig nehéz. Nem tudják, mit érzek most, és attól sem fogják jobban tudni, ha megpróbálnak megérteni. De azért hálás vagyok, hogy legalább megpróbálnak segíteni...

Tulajdonképpen Karinnak köszönhetem, hogy még élek. Ha ő nem lenne, és nem rángatna vissza a földre minden második nap, most nem tudom, hol tartanék.

Gondolataimból egy apró érintés zavart fel. Valami gyengéden megbökte a hátamat. Oda sem figyeltem, próbáltam tovább gondolkodni, de erre válaszul tolni kezdett. Mivel még mindig nem figyeltem, kopogni kezdett a lábával. A hang furcsán ismerős volt, ezért végül hátrafordultam.

Egy ló állt mögöttem. Egy hollófekete, izmos testű mén. Magasságából ítélve még csak egy idősebb csikó lehetett. Ahogy néztem az előttem álló gyönyörű lovat, emlékek és érzések töltötték el a lelkemet. Magam sem tudom, miért, de lassan felálltam, és megérintettem az orrát. Nem riadt meg tőlem, átkaroltam a nyakát és a sörényébe markoltam. Biztonságban éreztem magam. Éreztem, hogy hiába nem beszélek, érti a gondolataim, és érzi a fájdalmam, hiszen én is éreztem az övét: nyugtalan volt, akárcsak én.

Hirtelen hátrébb lépett, kizökkentve egyensúlyomból. Éreztem, ahogy még tovább hátrál, ezért elengedtem a nyakát. Felemelte fejét, s nyakát rázva hangosan felnyerített és dobogott elülső lábával. Egy pillanatra megijedtem, majd egy alacsony felnőtt kancát láttam előjönni az egyik szikla mögül. Gyönyörű szép, rozsdavörös foltokkal tarkított mézsárga ló volt, szőre csillogott a naplemente fényében.

Sántított. Hátulsó lábán hatalmas vérző seb tátongott. Nem mert közelebb jönni, ezért elindultam felé, de gyorsan meggondoltam magam. Megálltam, és némán bámultam felé. A mén türelmetlenül és erősen oldalba bökött orrával. A mellkasomon lévő sebbe hirtelen éles fájdalom hasított. Felszisszenve a mellkasomhoz kaptam, és fájdalmas arccal a ménre néztem. Akkor megértettem miért hívta ide a kancát: tőlem várt segítséget.

Felé bólintottam, és újra elindultam a kanca felé. Végigsimítottam az orrát, és átöleltem a nyakát. Mikor éreztem, hogy bízik bennem, a lábához léptem. Megnéztem a sebet közelebbről. Friss, véres seb volt, széle tépett, helyenként látszott benne a harapás nyoma. A fognyom egy macskaféle harapására emlékeztetett. Volt ugyan nálam víz és kötszer is, de a kötszer túl kevés volt. Óvatosan kimostam a sebet, s közben minduntalan Karin járt az eszemben. A seb, amit a fekete lángjaim égettek a hátába. Ahányszor eszembe jutott elszégyelltem magam. Hogy lehetek ilyen hülye?! Miért mindig miattam sérül meg? Hiszen szeretem őt...

Felráztam magam a gondolataimból, hiszen most másra kell figyelnem. Nem tudom bekötözni a sebet, hiszen nincs nálam elég kötszer. "Valahogy inkább be kellene gyógyítanom a sebet.", gondoltam. Viszont nem voltam biztos abban, hogy ez jó ötlet. Tudtam ugyan, hogy hogyan kell orvosi ninjutsut alkalmazni, de még sosem próbáltam meg. Nem voltam biztos abban, hogy elég jó-e a chakrakontroll képességem. Éppen itt az ideje megtudnom...

Sharinganomat előhívva egyenesen a tenyerembe koncentráltam a chakrámat, majd kis idő elteltével a seb fölé emeltem felforrósodott tenyereim. Sikerülnie kell, csak erre tudtam gondolni. A tenyeremből áradó chakra erősen zöld színű volt, nyomán a seb lassan behegedt, ami azt jelentette, hogy végül sikerült.

Bár nem volt hosszú idő, nekem mégis szinte órákig tartott, amíg a seb begyógyult. A nap lassan tűnt el a dombok mögött, erős fénnyel, simogatva sütött le ránk. Az összegyógyult seb heget hagyott ugyan, de én mégis örültem, hogy sikerült. Végigsimítottam a testfelületet, és lágyan elmosolyodtam.

                Az erdő felől nyerítés hallatszott, mire a két ló felém fordult. Felváltva a karjaimba sétáltak, megöleltem őket, majd elvágtattak az erdő felé. A gyönyörű lovakat utoljára megcsodálva, halkan elbúcsúztam tőlük. Újból egyedül maradtam a gondolataimmal- legalábbis azt hittem.

Ekkor ismerős hangot hallottam. Karin volt az.

 - Sasuke! Végre megtaláltalak! - kiáltotta boldogan. Én válasz helyett csak zavartam néztem rá. - Minden rendben? Olyan sápadt vagy! - kérdezte aggódva. Ekkor megráztam a fejem, és megpróbáltam összeszedni magam.

- Természetesen! Minden rendben van... csak gondolkodtam. - mondtam még mindig kissé zavartan. A ajkai túl közel voltak, nem tudtam koncentrálni semmire. A szám kiszáradt, meg akartam csókolni őt. Számtalan dolog kavargott a fejemben és egy hang sem jött ki a torkomon. "Hogyan ijedhettem meg így attól, hogy beszélnem kell vele?" gondoltam meglepetten. Persze ekkor gondolatban felpofoztam magam, hátha felébredek végre...

- Karin...- kezdtem feszülten - Az égés a hátadon... fáj még?- kérdeztem aggodalmasan.

- Nem...- válaszolt önmagát kissé megjátszva- azaz... igen. - mondta végül elvörösödve. Könnyek szöktek a szemembe. - De igazán n -! - nem bírtam végighallgatni. Jobb kezemmel átöleltem őt, a ballal pedig a vállán lévő szövetbe markoltam. Könnyekben törtem ki, és zokogva szorítottam magamhoz.

- Sa-sajnálom! A-annyira sajnálom! K-kérlek, bocsáss meg nekem!- kiáltottam zokogva. A sírástól annyira elszorult a torkom, hogy alig tudtam beszélni.

- Csss... Miért haragudnék rád?- nyugtatott a hajamat lassan simogatva. - Szeretlek téged. - mondta lágyan. Ölelése egyszerűen csak olyan volt, mint édesanyámé: rengeteg elveszett emléket juttatott eszembe…

                Perceken keresztül csak a sírásomat lehetett hallani. Az elmúlt évek alatt összesen nem sírtam annyit, mint akkor. Majd Karin megtörte a szinte teljes csendet:

- Nem szabad mindenért magadat okolnod…- én is hibás vagyok, hiszen nem figyeltem eléggé. Igaz, hogy nem tudhatom mit is érzel pontosan, de hagynod kell, hogy segítsek. Nem adhatod fel, mert akkor elvesztenéd önmagadat, és mi is elveszítenénk téged. Nehéz kitartani, ez biztos, de az a Sasuke, akit én ismerek, nem adja fel, és mindig a végsőkig harcol. Hiszem, hogy bármilyen nehéz is, a megtörhetetlen akaraterőd örökké benned él… - mondta elcsukló hangon, majd újra ránk telepedett a csend.

      Hosszú idő telt el, én is kezdtem már lenyugodni. Karin szorosan ölelt magához. Igyekeztem végre összeszedni magam. El kellett mondanom, akkor is, ha eddig mindig hiába próbáltam megfogalmazni. Csak csendben ültem, és vártam az alkalmas pillanatot. Már tudtam mit fogok mondani. Végül a pillanat eljött:

- Karin, köszönöm hogy ilyen kedves vagy velem, sosem tudom majd eléggé megköszönni… És igazából tartozom neked egy vallomással… - ekkor teljesen elvörösödtem, a hangom elcsuklott "Na ne, mi lesz így ebből…", gondoltam. Végignéztem az arcán, szemei kíváncsian ragyogtak, mint mindig és nekem sokszor ez adott erőt. Szemeimet lesütve folytattam. – Én már régóta… szeretlek téged. - mondtam halkan.

      Csak csendben néztük egymást, nem bírtunk megszólalni. Örömkönnyek gördültek le az arcán. Én letöröltem őket.

- Én is szeretlek, Sasuke. – Mondta lassan végigsimította könnyes arcomat, majd oldalsó tincseimmel játszadozott. Másik kezével lassan közelebb húzott magához. Nem bírtam tovább várni, meg akartam csókolni. Lehajtottam a fejemet, hogy még közelebb kerülhessek hozzá, és derekát átkarolva erősen megcsókoltam. Csodálatos érzés volt. Percek elteltével,  levegő után kapkodva törte csak meg a csókot. Mélyen egymás szemébe néztünk, majd egymásba karolva elindultunk a rejtekhely felé.