Sosem túl késő

Sziaszok!

Ismét itt vagyok, de ezúttal csak egy "félédes" történetet hoztam.

*fülel* Várjatok, szinte már hallom is:

- TESSÉK?!! Megmagyaráznád, mit is jelent ez?!

Azonnal: az első Hurt/Comfort ficemet. Ezt is megértük.

Nem végig szívfacsaróan szomorú!

Én nem igazán szeretem a cuki és habos dolgokat (csak ha süti vagy kiskutya, na!), 

ezért személy szerint úgy gondolom, hogy a vége fluff-os lett, de persze nem az a tipikus Cukorszirup-Óceán, csak kicsit olyan...aranyos...

Igen, ismét SasuKarin,az eleje elég hétköznapi, a közepe szomorú,

 a végéről meg mindenki döntse el, hogy neki Fluff vagy nem. Pont. 

Beszéljen helyettem a fic!

Jó olvasást! :3

Sosem túl késő

Borús este volt. A Taka minden tagja a rejtekhely főépületében tette a saját dolgát. Egyvalakit kivéve.

- Fiúk, nem tudjátok, hol van Sasuke? - törte meg a csendet Karin. A két fiú kérdően nézett rá.

- Hát, én ma még nem láttam. - mondta Suigetsu.

- Szerintem jobb is, ha egy kicsit magára hagyjuk. - mondta Juugo - Az elmúlt időben sok minden történt vele.

- Ti nem is aggódtok érte?! - kiáltott dühösen Karin.

- Nem erről van szó. Sasuke eleve szeret egyedül lenni. Így talán könnyebben rendet tesz a fejében. - mondta Juugo. Karin idegesen megigazította a szemüvegét.

- Jó, akkor azt csináltok, amit akartok, de én megkeresem! - mondta, majd halkan elviharzott.

- Na, jó... menj csak, ha akarsz... - szólt utána Juugo.

- Ne aggódj. Szerintem Sasuke élvezné a társaságát. - szólt vigyorogva Suigetsu.

- Mire gondolsz? - kérdezett vissza zavarodottan az idősebb fiú.

- Áh, hagyjuk, majd úgyis rájössz... - válaszolt legyintve a másik.

                Közben Karin végigszaladt a szobákhoz vezető folyosón. Pontosan tudta, hol van Sasuke szobája, ami nem csoda, hiszen a fiúnak Itachi halála óta sokszor voltak rémálmai, ilyenkor néha hangosan felüvöltve ébredt, mindenkit felriasztva.

                Karin már az ajtó előtt állt. A kilincsért nyúlt, de egy pillanatra elbizonytalanodott. "Mi van, ha a fiúknak igazuk van, és nincs rám szüksége?", gondolta, majd megrázta a fejét. "Nem számít. Érzem, hogy valami nincs rendben vele.", így bátorította magát. Nem hazudott magának: ideges volt, mert Sasuke chakrája másmilyen volt, mint Itachi halála előtt. Hideg volt, gyenge, és szomorú érzetet keltett.

                Nem hallott semmit a szobából. Megragadta a kilincset, és óvatosan benyitott. Nem szólította a fiút, csak körbenézett a szobában. Sasuke az ágya szélén ült, felhúzott térdeit átkarolva és fejét alkarjára hajtva. Sírt. Sasuke mások előtt sosem sírt, bármilyen nagy is volt a fájdalma. Túl büszke volt, ahhoz, hogy mások lássák a könnyeit. Karin megpróbált közelebb lépni a fiúhoz, aki közeledtét érezve egyre jobban feldühödött.

- Hagyj békén! - kiáltott elutasító hangon a lány felé. Karint nem érdekelte tiltakozása. Nem tudta érdekelni, mert érezte, hogy a fiú lelke legmélyén segítségért kiált.

- Ne gyere közelebb! - szólt újra Karin felé. Ismét nem kapott választ, csak hallgathatta tovább a közeledő lány lépteit. Nem akarta, hogy közelebb jöjjön, és így lássa.

                Ennek ellenére Karin leült az ágyára. Közvetlenül mellé, de a fiú nem próbált odébb húzódni. Ezúttal Karinnak közel sem volt olyan kellemes érzés melléülni, mint máskor: Sasuke magabiztosság helyett ezúttal végtelen félelmet és szomorúságot sugárzott.

                Karin a vállára tette kezét, amit Sasuke szinte azonnal lesöpört magáról. Bár a lelke mélyén nagyon vágyott rá, nem akarta, hogy a lány vele legyen. Karint viszont ez érdekelte a legkevésbé. Felállt az ágyról, Sasuke elé lépett, megfogta csuklóit és elhúzta a fiú arca elől a két kezét. A Sasuke felnézett rá, a vörös hajú lányt pedig szinte kirázta a hideg. Szemei szürkék és üresek voltak, arca könnyes, és hatalmas fekete karikák voltak szemei alatt. Egy darabig csak bámult rá, majd meglátva a lány aggodalmát, szemeit lesütve elfordította fejét. Újból folyni kezdtek könnyei. Nem akart neki fájdalmat okozni ezzel. "Francba... Ne nézz rám, kérlek...nem akarom, hogy ilyennek láss..." gondolta becsukva a szemét. Nem tudott mit tenni ellene, patakokban folytak a könnyei és ettől csak egyre gyengébbnek érezte magát. Karin szomorúan nézett rá. Még sosem látta így szenvedni ezelőtt. Legszívesebben megölelte volna, de Sasukét nem lehetett: azt is utálta, ha túl közel sétáltak hozzá. Teljesen tehetetlen volt, akárhogy is akart segíteni. Sasuke egyre mélyebbre merült sötét gondolataiban, egyre hangosabban sírt, még ha erősen magába is fojtotta. Karin elengedte a csukóit.

- Csak segíteni szeretnék neked...- suttogta Karin.

- És nem az vagyok, akit megismertél...csak egy gyenge, ostoba söpredék, méltatlan árnyéka egykori önmagamnak! - kiáltott fel Sasuke. Nem bírt tovább küzdeni a rajta eluralkodó gyengeséggel. Hangos sírásban tört ki. Fejét elfordítva kirántotta csuklóit a lány kezéből, majd Karintól elfordulva elfeküdt az ágyon.

                "Sasuke...Ezt nem hagyhatom...nem akarom, hogy ez megtörténjen!", gondolta Karin idegesen. Sasuke a szemük láttára tette tönkre magát, és még csak észre sem vették...nem bírta elviselni ezt a gondolatot.

- Ez nem igaz! - kiabálta túl Karin a fiú zokogását - Hogy mondhatsz ilyet? Bármit is tegyél, számunkra egy értékes ember maradsz! - mondta határozottan. Nem volt dühös, sőt, őszinte szomorúság öntötte el lelkét. Segíteni akart, de nem tudta, mit tehetne.

- Szörnyeteggé váltam, megöltem azt, aki a legjobban szeretett... - kiáltott újra hangosan a fiú. Karin nem hitt a fülének. Még sosem látta Sasuke ezen oldalát. Mindig is erős, büszke embernek ismerte, egy olyan valakinek, akiről el sem tudta képzelni, hogy hűvös álarca mögött aláássa önmagát. "Nagyon tehetséges színész lennél...", hangzott fel a lány agyában. Ő maga is az volt. Elrejtette valódi személyiségét, hogy senki ne tudhassa meg, milyen sebezhető. Viszont túlzásba vitte: majdnem eggyé vált Orochimaru börtönőrének rideg, érzéketlen szerepével. Csak egy ember élt a földön, aki eszébe tudta juttatni, hogy milyen szeretni: Sasuke. És ezért nem akarta hagyni, hogy a fiú tovább szenvedjen. Féltette őt az örök sötétségtől.

- Te is tudod, hogy átvertek...nem tehetsz róla, hiszen nem is tudtál semmiről. - mondta végül Karin.

- A mentegetőzés nem számít semmit! Ez csak menekülés, nincs rá szükségem! - kiáltott fel hangosan zokogva Sasuke. Lelke darabokban hevert. Észre sem vette soha, hogy bátyja ennyire szerette, és megölte őt.

- Minden esetre én itt maradok melletted... - mondta Karin lágyan - Tudom, hogy most nehéz neked, és pont ezért nem foglak egyedül hagyni. - fejezte be magabiztosabb hangon.

- Számomra már túl késő... - zokogva - a valóságot nem tudod megváltoztatni! Elveszítettem mindent, így nincs-

- Kérlek, ne mondd ezt! Sosem túl késő! - szakította félbe Karin - Én örökké melletted leszek... - mondta határozottan.

                A kiáltást örökkévalónak tűnő csend követte. Meglepetten hallgattak mind a ketten. A csendet ismét a lány törte meg.

- Sasuke...! - szólt meglepetten. A fiú felült, és magához szorította. Ez szokatlan volt tőle, hiszen sosem viselte el mások közelségét. Most viszont zokogva szorította magához a lányt, aki nem próbált szabadulni, inkább csak viszonozta ölelését.

- Kérlek, segíts! Szükségem van rád... - mondta Sasuke halkan. Karin elmosolyodott. Szívesen volt mellette, de sosem gondolta volna, hogy a fiú ennyire megbízik majd benne.

- Ezért vagyok itt. Nem hagylak egyedül. - súgta a fülébe Karin.

                Lágyan elmosolyodott, mikor Sasuke chakrája kezdett megváltozni. Szinte egyik pillanatról a másikra olyan lett, mint egy gazdátlan kiskutyáé. Óvatosan beletúrt a síró fiú kócos hajába, aki csak még jobban a mellkasához bújt. Látván, hogy nem bánja, játékosan tovább borzolta Sasuke fekete, fizikai törvényeket meghazudtoló tincseit. "Milyen aranyos vagy..." , gondolta magában, miközben másik kezével finoman simogatta a fiú hátát. Hosszú idő telt el a Sasuke zokogásától megtört csendben, egész addig, míg a fiú megnyugodott, és a csend teljessé vált.

- K-köszönöm... - suttogta Sasuke álmos hangon, mielőtt félálomba merült. Karin ekkor óvatosan felfektette az ágyra, és végigsimított a fiú sápadt arcán.

- Aludj jól! - mondta halkan Karin, majd elindult az ajtó felé. Sasuke mintegy magához térve utána kapott, és átölelte alkarját.

- Kérlek, maradj! - szólt felé bátortalanul.

                Karin meglepődött ugyan, de örült a kérésnek. Leült az ágyon fekvő társa mellé, és addig mellette maradt, míg az álomba nem zuhant, majd kiosont a szobából hogy ő maga is nyugovóra térjen.